|
Rajzok Szolnok város múltjából és Szolnok rt. város története Írta Dr. Vörös István főgimn.
tanár |
|
Bevezető
Néhány szolnoki specialitás
Régi női divat és hívság
A németek parádés viselete
A régi Szolnok
fekvése
Szolnok város képe száz évvel ezelőtt (1821.) Régi lakóházak
Ínséges idők
Sáskajárás 1774-ben
|
BevezetőDr. Vörös István főgimnáziumi történelemtanár „Rajzok Szolnok város múltjából és Szolnok r.t. város története” című könyve az 1920-as évek második felében, valószínűleg 1926-ban jelent meg. Az egyébként meglehetősen gyér Szolnok-történeti irodalom gyöngyszeme: bőséges — ma már csak részben fellelhető, vagy nehezen hozzáférhető — forrásanyagot dolgoz fel, s teszi ezt a kiváló pedagógushoz méltó, olvasmányos stílusban. A mű címe is jelzi, hogy nem tankönyvnek szánta szerzője. Nem a kezdetektől tárgyalja városunk történetét, hanem az utolsó 100-150 év „rajzát” adja, ám azt bőséges történelmi háttérrel. Kérdéseink is ennek megfelelőek. Célunk nem Szolnok város több mint 900 éves történetének rendszeres „visszakérdezése”. Csak a mű elolvasását, alapos megismerését szeretnénk elérni velük. Ezzel azonban kiegészíthető a tankönyvekből szerzett tudás. Hazánk és a nagyvilág megismeréséhez hozzájárul lakóhelyünk múltjának „felfedezése”, ezáltal — reményeink szerint — jelenének megértése, ezáltal megszeretése. I. fejezetPár szó a
város múltjáról
Szolnok régi, királyi kamarai városnak eredete
messze visszanyúlik a honfoglalást megelőző időkre. A Tisza mellett
jelentősebb hely nem is volt nálánál, nincs máig sem. Szegedet kivéve. Fontos
országutak átkelési pontja a Tiszánál — ebben rejlett stratégiai jelentősége
a szolnoki várnak is — egyúttal a szőke folyó vizén leszállított só, tutaj és
fa, gyümölcs meg sózotthal-kereskedés fontos kikötő állomása is volt. Bár régisége kétségtelen, még sincs a régi
városból egyetlen utca részlet, nincs A mai városnak nincs is semmi köze a régihez.
Hiteles adatok szerint tízszer pusztult el ellenséges dúlás következtében. De
legszörnyűbb volt tizenegyedik pusztulása, amely teljesen elsodorta a
földszínéről. 1739. év március 12-én rettenetes cyklon dühöngött keresztül a
romjaiból alig két évtizeddel előbb kiemelkedő városon. Egykorú leírás
szerint tűz is ütött ki, ami a szélviharral együtt megsemmisített mindent.
Még élő fa sem maradt a földben. A Tiszán fekvő fenyőszálakat is szétszórta,
a hidat is feltépte az orkán s elpusztította a tűz. Csak az akkor felépített
templom és a szerzetesi kolostor kerülte el az enyészetet, amit elszigeteltségének
köszönhetett, mert az akkori város nem terjedt a vártól a mai piactérnél
tovább. E szörnyű pusztítás semmisített meg minden régi
emléket, ez enyésztette el a város régi értékes iratait. Az 1740 előtti
időből ezért nincs szinte egyetlen sor sem a városi magistratus
ténykedéséről. A szegénységre jutott nép apró viskókat épített
ideiglenesen hajlékul. Az utcák egyenességére sem ügyelt. Ezért találni azt a
zegzugos labirintust, amely a Magyar utcából levezet egész a Petőfi-utcába.
Ugyan ilyen sikátorok mindenfelé találhatók régi, apró kalibákkal. Az idegen, aki betéved ezekbe a közökbe,
megemlegeti e szolnoki specialitást épp úgy, mint a szolnoki sarat, aminek
országos híre van — és pedig méltán. Akit sáros időben Szolnokra vetett balsorsa,
soha el nem felejtette marasztaló sarát, vagy nyári időben emberfullasztó
porfelhőjét. Nemcsak a pesti, de még a bécsi kereskedő is, ha az Alföldre
akart lerándulni, elsősorban a szolnoki hídon túleső szandai töltés-út
járhatósága után tudakozódott: ez volt az ország — sőt Európa — legsárosabb,
legrosszabb útja. Az is maradt mindaddig, míg kőhidakkal át nem kötötték az
árterület e részét. Ilyen formán a szandai rossz út is a múlté lett, de a
város sáros maradt napjainkig. Még egy évtized előtt a pompás Baross utcától
egy dobásnyira, a Bécsi
utcában oly feneketlen sár volt az őszi esős időktől szinte a kánikuláig,
hogy kocsival sem lehetett áthatolni rajta. Szolnok fő nevezetességei, a sóházak, szálházak
is eltűntek nemrég a Tisza partjáról. Micsoda eleven élet folyt pedig ezekben
a mai Színháztól le a dohány beváltóig századokon át! A szolnoki mai
generáció alig tud már ezekről valamit, pedig Nagy-Magyarország határain
belül még sokat fogják emlegetni a deszka alkotmányban elhelyezett
sóhivatalt, oda igazítván az igazságkereső, jámbor atyafit, mint végső fórumhoz,
ahol még apellálhat.
Néhány
szolnoki specialitás
A szurokfekete sár kellemetlenségét még növelte
a borongós és téli éjszakák sötétsége. Az érdemes magisztratus 1879-ben 46
petróleumlámpást állíttatott fel. A Máv. pályaudvartól a Tisza-hídig 30 drb,
a Nerfeld
háztól a nagytemplomig 8 drb, a Magyar és Német (ma gróf Apponyi Albert)
utcában 3-3 drb, és a Scheftsik ház melletti utcában
2 drb. lámpa fénye oszlatta el az éjjeli sötétséget. Idővel fokozatosan a
város többi utcája is részesült a világítás áldásában. A petróleumfény bizony
luxus volt még ekkor. A legtöbb szolnoki család asztalán olaj-, vagy faggyú
mécses pislogott jóval ezután is. Gyertya csak rangosabb családok lakásában
égett. A petróleumlámpákkal a lovas lámpagyújtogatók — szinte szolnoki
különlegesség — is letűntek másfél évtizeddel ezelőtt. Letűnt szolnoki specialitás a Tiszáról vizet
hordó vászoncselédek hatalmas tábora is. Hiába volt három artézi kút újabb
időben már a város különböző pontján: a szolnoki gyomor nem vette be a föld
mélyéből feltörő forrásvizet. Jobban ízlett a folyó iszapos vize — még áradás
idején is. A várostól gondozott „merigetőkre” jártak a kiöltözködött
vízhordó-lányok. Leeresztett hajuk
lent bokorra kötött, széles selyem szalagba volt fonva. Sárgaréz vasalással
díszes vállhorogjukról függött le a fehérre sikált két vödör. A keskeny járdán lépten-nyomon találkozott
velük az ember. A cselédlányok is szívesen jártak vízért a merigetőre, sőt
ezért még sáros időben is örömest kiöltözködtek. A vízvezeték rövid 10 éve eltüntette a
látóhatárról a mozgékony, élénk kacagású vízhordókat. A Tisza partján nyoma
sincs a „merigetők”-nek sem. Számtani tudományom cserben hagy. Nem tudom
kikalkulálni, mit kérnének most ezek a vízhordók havonta, napi két veder
Tisza-vízért. Annak idején 1 kor. 20 fillérbe került. — Szolnoki
vízfogyasztók ne zúgolódjatok a felemelt vízdíjért. A víz a legolcsóbb
városunkban — hisz csak húszszorosát fizetjük a békebeli árnak; ennek
ellenében tiszta, és olykor nappal is ereszthetünk belőle. Voltak vízhordó lajtosok is. Sáros időben a
gyalogjárón hajtottak, talán azért, hogy a puccos lányok között észrevegyék
őket is. Ma már egyet se látni közülök. De megmaradt szolnoki szabadalomnak
az, hogy a talicskát, targoncát vagy kiskocsit üresen, vagy felpakolva ma is
a gyalogjárdán tolják — hozzák a bennszülöttek. Rájok szólni nem tanácsos.
Ősi szokásjog, vagy régi privilégium alapján tehetik bizonyára. Ráérő emberrel máshol is találkozhatni.
Munkakerülő is akad mindenütt, de az merőben szolnoki látványosság, hogy itt
bizonyos szögleteken, csapszékek környékén az év minden szakában, a nap
minden órájában találni sütkérező, vagy árnyékon hűsölő, diskuráló embereket.
Munkát nem vállalnak. Nem érnek rá — mondják, s pöfékelnek naphosszat. Hogy
miből élnek ezek a szolnoki nyelven „légy”-nek, „dungó”-nak nevezett emberek,
csak ők tudják. Valószínűleg a feleségük tartja el őket. Mátyás király
lustáinak ivadékai íme itt élnek közöttünk. Régi időből eredhet ama szolnoki szokás, amit
nagyhét végén tapasztalhat itt az idegen. A gyermeksereg kolompot zörget,
csengőt ráz és karikás-ostorral csattog-pattog utcahosszat. Már aszerint,
hogy kinek melyik eszköz akadt a kezébe. Kora reggeltől késő estig tart ez a
koncert. Szól pedig ez a zörgés, csöngés, pattogás a Jézuskának, akit
mindenfelé keresnek. Kérdezősködésre a bennszülöttek csak azt felelik, hogy
„keresik a Jézust” a gyerekek. Speciális mulatsága a szolnoki ifjúságnak a
sárkányeresztés. Olyan művésziesen szerkesztett, nagy gonddal díszített
sárkányt sehol se látni máshol. Most drága a papír és a spárga, bizonyára
azért látni csak ritkán. A román megszállás idején, ősszel, udvaromból
egyszerre 23 sárkányt olvastam össze. Legalább 200 méter magasságból
kandikált le a legalacsonyabb is. A sok villany, telefondrót miatt eltűnik a
magasból, és a múlt emléke marad nem sokára ez a kedves gyermekjátékszer is. A siheder fiatalságnak is megvolt a maga
hagyományos mulatsága. Alkalmas helyeken vígan járta a csür-csür, a péce, a
kifutós méta és a kampa. A mai ifjúság alig ismeri már ezeket a kedves
játékokat. A football-mánia háttérbe szorít lassankint minden régi, szabad
levegőn űzhető egészséges sportot. Pedig a figyelmet ugyancsak lekötötték. Az
ügyességet épp úgy fejlesztették a régi társasjátékok is. Sőt brutalitás
nélkül lehetett játszani, épp azért bokaficamodás, bordatörés s mentők
igénybevétele nélkül jutottak haza a játékosok. Kedvelt mulatság volt a sergőzés: a sutu,
különösen estefelé volt nagy vidámság és himbálódzás a hosszúrudú sergők
kapaszkodóin. Voltak egyenlőtlen kari sergők is. Kényelmes dolga volt ezen a
rövidebb rúd végén ülő, rendesen vénebb kamasznak: nyugodtan mustrálhatta
végig a rúd hosszabb végén függők, csimpaszkodók erőlködését. A Büge környéki
gyerekek még a háború előtt is nagyban sergőztek. Most drága a fa, sokba
kerülne a sergő, de el is lopnák tűzrevalónak. Bizonyosan tűzre terültek a
mostani ínség kezdetén a régi sergők is. Régi időktől fogva kedvelt szórakozás volt itt
a lövöldözés. A szolnoki fickók lelki gyönyörűségüket találták benne. Bár az
érdemes tanács már 1837-ben eltiltotta a dohányzással együtt, megakadályozni
mégsem tudta soha. Forgalmasabb útvonalakon, hidaknál, piacon tiltó táblákat
állíttatott, dobszóval is eltiltatta, mégsem használt. A nagy háború kezdetén
még a Nagykereszt utcai kápolnánál, a Bügén, a Tabánban esténkint egyre-másra
pattogtak a pisztolyok. Hasonló ropogás hallatára mostanság új forradalomra,
utcai harc kitörésére gondolnánk. — Ezt a mulatságot örömmel tesszük a múlt
emlékei közzé, elismeréssel adózva a csendőrségnek. Kevés város fiatalsága bíbelődött annyit
fajgalambok tenyésztésével, mint a szolnoki. Kiállításokon a figyelmet fel is
keltették, s rendesen hoztak versenydíjat haza. *** A letűnt jó világban, amikor még olcsóbb volt a
bor meg a muzsikaszó, jobban akadtak mulatozó legények is. A szolnoki
fiatalság meg bor mellett valósággal bomlott a cigányért meg a táncért. A
lányok is megérezték, hol húzza a cigány, s oda szállingóztak. Kint az utcán
gyülekeztek, a kocsma előtt csoportosultak, hallgatóztak. Figyelték melyikük
lesz az a boldog, akit a mulatók egyike beinvitál, hogy megtáncoltassa. Órák
hosszat ott settenkedtek hidegben, sárban, csakhogy bejuthassanak táncolni. Ide vetődött idegenek, a sok kiöltözött
fehérnép láttára esküvőre, vagy temetésre gondoltak, pedig Szolnokon divatos,
egyszerű kocsmai mulatás volt az egész. A farsangi bálokon és kimondott
táncmulatságokon kívül itt minden vasárnap és ünnepnap délutánján járta a
tánc, — járja ma is. A becsületes magistratus már 1839-ben „kedvetlen
tapasztalással észrevéve, hogy növendék leányszemélyek ünnep- és vasárnapokon
minden szemérmet félretéve a kocsmában mulató férfiak társaságába seregenkint
összecsoportosulva bé elegyednek” eltiltotta e mulatozásokat. Hiába
publikáltatta, doboltatta ki, hogy „ezentúl bármely hajadon, vagy
asszonyszemély vasárnap, vagy ünnepnap a kocsmánál csavarogva meglepettetnek,
elfogatnak és bezáratnak”. — Írott malaszt maradt a barátok ily értelmű
szószéki felhívása is. A Bach korszak után engedéllyel lehetett csak
bálozni. Ment minden, mint régen. 1874-ben egyik tanácsos kérte „az
erkölcstelenítésre” és „nagy mértékben elterjedt verekedésekre” szolgáló
vasárnapi mulatozások beszüntetését legalább a nyári nagy dologidőre, mert a
mulatozók hétfőn ritkán álltak munkába. El is készült a bálozást szabályozó
főkapitányi rendelet, de nem volt foganatja. A tánc őrülete benne van a
szolnoki nép vérében ma is. A „Tökös”
szállójában vasárnaponkint egymás tyúkszemén tombolnak most is, mint
régen — de hatósági engedéllyel. A tánciskolának Szolnokon nagyobb szerepe volt
és van, mint máshol. A tánciskolákban ébred fel rendesen a fiatal szívekben
az első szerelem. Ez ártatlan érzésen előbb-utóbb átesik fiú, leány egyaránt,
mint gyermekkorban a bárányhimlőn. Könnyen megkapják mindkettőt, s hamar
kigyógyulnak belőle. De Szolnokon ősi divat lévén a tánc, aki
annyira vitte, hogy zenére, harmonikára már tudott táncolni, az állandó
összeköttetést tartott fenn a tánciskolával. Még újabban is a lány alig jut a
bakfis korba, a fiú alig hagyja el az ismétlő — vagy tanonc — iskolát,
állandó látogatója marad a táncteremnek. Az első szerelem tehát az állandó érintkezés
következtében tartós vonzalommá fejlődött a hosszú, 6-8 évi udvarlás után —
házassággal végződött. E hosszú, örökkévalósággal felérő udvarlás csak
Szolnokon divatos. Öregek szerint évszázados szokás ez itt. Az
pedig tudvalevő, hogy a régi szokás jó szokás. A lány, mamája büszkesége, a család kedvence,
mindig jól mulatott, mert udvarlója s ennek jó barátai foglalkoztatták. A
fiút meg az utcától, kocsmától, kártyától és a sok „piaci légytől” elvonta az
udvarlás, hiszen munkaidején kívül szinte minden percét szíve választottjánál
szokta tölteni. A szerelmes legény virággal, ékszerrel,
figyelmessége minden jelével elhalmozta ideálját. Szinte keresménye felét reá
pazarolta, sokszor szülei bosszúságára. Régente a szerelmes szolnoki legények esténkint
összeállottak néhányan, és sorba vették az utcákat. A legközelebbi leányosház
ablaka előtt nótázni kezdtek. A kislány nótája volt az első, aztán jött a
többi érzéssel, kitartással, míg kaput nem nyitott a boldog hajadon, s be nem
hívta ideálját. A többi legény tovább ment a következő lányos házig. Ott újra
nótára gyújtottak. Így ment ez tovább, mígnem az utolsó legény is bejutott
oda, ahová már oly szívesen várták. Ha új nóta járta, addig nem nyitott kaput
a lány, míg belőlröl meg nem tanulta a nótát, azután bent együtt dalolgatták
ketten. Boldog, szép idők! Még ma is hány nagymamának,
hány édes anyának csillog örömtől a szeme, ha felidézi ifjúsága e szép
emlékeit. „Cserebogár, sárga cserebogár...” — de sok fiatal szív érzékenyült
el dallamodnál! Így orgonaillat és akácvirágzás idején még csak múlt az idő,
de a hosszú sötét esték unalmát csak a nóta és a tánc fűszerezhette. Az
elöljáróság ugyan tiltotta az „éjszakai háborgásokat”, „éjszakai kujtorgást”,
de a város cselédei és utcahajdúi nem igen abajgatták a fiatalságot. Nem is
csoda. Ők is voltak fiatalok. De kevesen is voltak ahhoz, hogy minden
nótaszótól hangos utcába jutott volna belőlük. Ha a fiatalok, boldogságát — még gyűrűváltás
előtt — valami megzavarta, annak az öregek, vagy egy feltolakodott harmadik
lehetett az oka. A következmény ritkán maradt el, mert a szolnoki legény nem
csak szerelmes tudott lenni, hanem bosszúálló is. Bizony, hét vármegyében nem
fordult elő annyi bicskázás, verekedés, mint a kikosarazott, vagy nyeregből
kiütött legények kesergő szerelme miatt Szolnokon. Az megint a szolnoki legény jellemvonása, hogy
el nem árulta volna fél világért, ki bánt el vele, ki szurkálta meg. Nem volt
szüksége bíróságra, se zsandárokra. Visszaadta a kölcsönt alkalom-adtán hat
tetejével. Paraszt lakodalom ritkán is esett meg verekedés,
lövöldözés nélkül. Ez szinte úgy hozzátartozott a vigalomhoz, mint a
tejbekása vagy a tejbefőtt torma a lakodalmi vacsorához. Vacsora után a
csintalan legények a maradék kásával, tormával be szokták kenni az ott
lábatlankodó gyerekek fejét és arcát. Még ma is sokat nevetnek ezen az
öregek, ha rá terelődik a szó. Az még a lakodalmat zavaró gyengébb eset volt,
ha a „hívatlanok” csak a ház ablakait verték be kövekkel. Sűrűn kijutott
ebből a szomszédoknak is. Kapu betörés, rovás kidöntése, bent lődözés, verekedés
már komolyabb dolog volt. A kikosarazott kérő, a megsértődött korábbi
udvarlók, meg akiknek valamiért borsot talált törni orra alá a vőlegény,
egymásra találtak, s ellenfelük lakodalmát használták fel szívük
keserűségének kiöntésére. Nagy merészen támadtak a mulatozókra, és ott olyan
„lakodalmat csináltak”, hogy arról beszéltek a környéken még hetek múltán is.
A nagy robajjal kezdett verekedés drámai
gyorsasággal zajlott le. A csődület, amit támasztott, a rémület, amit
okozott, sokkal tovább tartott. Bizony a duhajkodás után sok bevert koponyát
kellett bekötözni, sok helyre kellett vizes borogatást alkalmazni. A teljes
mulatsághoz tartozott ez is. A szegény vőlegény, ha idejében el nem tudott
tűnni, alaposan „helyben hagyták”, „kinyújtották”, „eldöngették.” Az ilyen
szerencsétlen vőlegényre mondották: „megkapta az apai jussot”. A csendőrség vetett véget ennek az ősi
szokásnak is. Újabb időben hatóságtól kirendelt két csendőr bent az udvaron,
kettő kint az utcán járt-kélt töltött, szuronyos fegyverrel, hogy a násznép
örömét, senki meg ne zavarhassa. *** Nemes vármegyénk díszes székházának helyén két öreg hajlék
állott a régi világban. Híres, gyakran látogatott hely volt mindkettő. A
sarkon terpeszkedett a mai várossal egyidős „Zöldfa kocsma”, mellette Gulyás
mesteruram kovácsműhelye és lakása. Utasok, kereskedők, mulatozók a sarkon fordultak be, az természetes; a szolnoki
régi asszonyok meg a Gulyás uram portájára minduntalan. De hogy senki jó hírén
folt ne essék, ki kell jelenteni eleve, hogy a mester már nem volt fiatal, se
nem tartozott afféle tudós-kovácsmesteremberek közé. Az asszonynép nem is őt kereste, hane a
feleségét — kenyérsütéskor. A mai menyecskék és fiatal asszonyok mnem járnak
már „kóbolló kovászért”, ha kenyér kell a házhoz. Ritkán A takarékoskodóbb szülők azonban szomszéd, sőt
utcaszerte jártak és tudakozódtak Apolló vagy Perzsi néniéknél: „Itthon van-e
a kee kovásza?” Vitték is mindjárt kézben a nagy cserépfazekat. Ma már csak
idősebb asszonyok tartják e régi százados divathoz magukat. Ők még most se
szeretik az élesztőt, se a kovász, fodorkorpa, vöröshagymahéj, komló,
akácvirág keverékéből készített „házi sütnivalót”, vagy „kelesztőt”.
Asszonynéném sütés előtt kovászt kér attól, aki aznap vagy előtte való napon
sütött. A kölcsönkovásszal aztán annyi kelesztőt kever otthon, hogy abból egy
fazékra való maradjon. Ezt tovább adja újabb sütőasszonynak. Ha ismét sütni
akart, előbb fel kellett keresnie a házról-házra járó kovászt. Ezért hívták e
kovászt „kobolló kovásznak”. Jövő sütésig senki sem tartogathatta, mert
addig megszáradt, s így hasznavehetetlenné vált volna. Gulyás kovácsné rég
meghalt, de ma is emlegetik még. Neki volt a legjobb kovásza Szolnokon. Fel
is keresték a város másik széléről is. Boldog volt, aki a Gulyás kovácsné
kovászával süthetett. Híres kenyérsütő asszony volt Vidra Rozál is, meg a
gyönyörű cipókat sütő Ilona néni a Nagyvárosban. Megérdemlik, hogy nevük az utódok jó
emlékezetében maradjon. Napközben egy szóra odaadták a „kóbolló
kovászt”, de naplemente után ki nem adták volna senkinek, mert a közhiedelem
szerint ez esetben nagy szerencsétlenség, kár érte volna a házat. Ilyet pedig
jó szomszédok a kapott szívesség fejében nem akarhattak egymásnak. Ha már megemlékeztünk egyről-másról, ami
szembetűnő, vagy speciálisan szolnoki, nem hagyhatjuk szó nélkül a szolnoki
temetéseket se. Nem a fényes temetés, 2-3 celebráló pap,
ugyanannyi vagy több kántor, se a hosszú, szívhez szóló, könnyfakasztó
búcsúztató ragadja meg a nem-bennszülött figyelmét. Ilyet máshol is látni,
hallani. A temetés pompáját a mód szabja meg máshol is. Mi hát itt a speciálisan szolnoki? Megkönnyezik, elsiratják a kedves halottat
máshol is. De oly fájdalmasan, oly megindító, hangos zokogással talán sehol
el nem siratják, mint itt. Ráborulnak a koporsóra máshol is, de fájdalomtól
annyira megtört, a koporsót ölelő, átkulcsoló, szinte ráfekvő gyászolókat
máshol nem találni. Mindezt szemléltetni, leírni megközelítőleg sem lehet;
látni, hallani kell ezt. Vannak itt sirató asszonyok is, de szinte más
természetűek, mint egyebütt. Csupa szokásból felkeresik a halottas házat,
hogy kisírhassák magukat. Ott vannak a temetéseken, együtt zokognak a
gyászolókkal, sőt túlharsogják azokat. Nem hívta, nem fogadta őket senki, nem
is várnak fizetést senkitől. A sírás náluk úgy látszik, lelki szükséglet, a
zokogás lelki gyógyszer. Ha egymást életükben úgy szeretnék a szolnoki
atyafiak, mint amilyen szívetrázóan meg tudják siratni földi pályát végzett
rokonukat, ide jöhetne Csonkamagyarország minden lakója egyetértést,
kölcsönös megbecsülést tanulni és remélni. Sajnos, a valóság és a látszat nagyon távol
esik egymástól. Nem is gondolják a szolnokiak, hogy az ide
vetődött idegenek éppen azért szólják le leginkább városukat és sorozzák a
faluk közé, amiért egyben csodálják az itteniek nagy emlékezőtehetségét. Utca felírást alig lehet látni városszerte
egy-kettőt. De ez még csak hagyján! A lakóházak számozását a vármegye
elrendelte még 1879-ben; ez meg is történt, kezdve 1-el s végezve 2500 körül.
Ma 3700 numerus van körülbelül. Ámde a számozott táblák egy emberöltő alatt
elrozsdásodtak, bemeszelődtek úgy annyira, hogy könnyebb a telehold képén a
cuppanó csókot váltó szerelmes ifjú és leány plasztikus arcát szabad szemmel
kiböngészni, mint a táblákon a hajdani számjegyeket akár górcsővel felismerni.
Jó 25 évvel ezelőtt már divatba jött, hogy
utcánkint újra kezdték a számozást, egyik oldalon a páratlan, a másikon a
páros számokkal. De visszatértek a régihez nemsokára. Bizonyosan azért
történt ez, mert ha minden utcában ismétlődnek a számok, sokkal nehezebb
eligazodni, mint ha egy számot csak egy házon, illetve kapufélen lehet csak
megtalálni a városban, amelyben az utcák hossza együtt kb. 20 kilométer.
Minek annyi 12-ős házszám, mikor egyszerűbb fejben tartani 1673/1 stb. Bennszülötteknek nincs szükségük számozásra, —
ezért nem festetik újra a pléhtáblácskát sem — ők utca felírás, számozás
nélkül is eligazodnak. Az ide tévedt idegenek pedig kérdezősködjenek, ha nem
találják a keresett utcát, vagy elfelejtették pl. a 2093/d. házszámot. |
